EGY SZOBÁHOZ

Menyezetes, nagy koporsó,
mészt és dalt megőrző börtön,
bölcs órák tengeri tája
horgonyzol térből s időből
metszett pontos keresztúton,
rétek tengerén, a földön.

Hat álmatlan tiszta sík a
rebbenő szivet vigyázta
(lét csapóajtaja, tágas
ablak az álmodozásra)
s kikötőben, karcsú éjben
sötéten aludt a lámpa.

Így járok távol, magamban
földeken, tenger hab-árján,
formákon, fényen, felejtés
időbe vágott mély árkán,
a partról emléked hídja
fut felém: eltört szivárvány.

Mily kék vizek s napok nyelve
simul rá majd falaidra!
A tér, a hűvös, hideg szél
sodor, holt hajó, sivítva.
Utam húsodat, a földet
egyre távolabb hasítja.