A MÉLYSÉGES ÉLET ÉNEKE

Van úgy, hogy egész lényünk
szökellés, csupa szökellés,
mintha a szél szeszélye a fű nyergébe hág.
Egy másik ég magasából mosolyog az
élet.
Megbízható, világos és tenger módra
tág.

S van úgy, hogy egész lényünk
virágzás, csupa virágzás,
mint áprilisban a szántó, a láz lelte
vidék;
s szellemi esők üdvös hatására a lélek
sarjadó ábrándokkal tarkállik, mint a
rét.

S van úgy, hogy egész lényünk
komorság, csupa komorság,
mint vak kősivatag, hol gyalázat táboroz:
s lámpások seregével állít be
éjszakánk, hogy
csillogó pénzen mérje, mi a Jó, mi a Rossz.

S van úgy, hogy egész lényünk
szelídség, csupa szelídség ...
(gyerekkorunkat idézi az este! zafír tavak!)
egy verssor, a csicsergés, a hegy, a madár röpte,
még maguk kínjaink is - mosolyt fakasztanak.

S van úgy, hogy egész lényünk
mohóság, csupa mohóság,
fölkínálhatja húsát
enyhületül a nő,
derekát átkaroljuk, mellét megsimogatjuk,
de egy duzzadt gyümölcstől kéjvágyunk
újra nő.

S van úgy, hogy egész lényünk
jajongás, csupa jajongás,
mint gyásztól komor éjek zokogó fenyvese:
a világ fájdalmától nyög ilyenkor a
lelkünk,
s meg nem vigasztalhatja az Isten maga se.

És, jaj, van egy nap, ó Föld, van egy nap ... egy
olyan nap,
mikor horgonyt szedünk, bár nem vár kikötni
part...
Egy nap, mikor a szélvész megbokrosodva száguld.
Egy nap, mikor az úttól vissza senki se tart!