HÁRFA A BARLANGBAN

Égett az erdő nesztelenül, csöndben.
Az őszi fellegek tovább folytatták
vadászatuk az egek messzi mélyén.
Birtoklás. Már nem hallotok kakukkszót.
Micsoda sárkányszem, micsoda tűzgömb,
micsoda bűvös tapasz, vörös kendő
takarja szemem? Esett, és a fűben
megmarad a nyom. De lám, ég az erdő
fölragyogva körkörös messziségben,
egy épület, csupán egyetlen szikra,
egy lándzsahajítás a láthatárig,
mintha zsinóron húzták volna. Felhők.
A szél nem mormol szavakat a fülbe,
nem ismétel más történetet, ezt csak:
lássátok várát s falait az éjnek,
a tornác, az óra, álmatlan inga,
a pásztorbotok, a fejszék, a sarlók,
ajándékok az árnynak, minden, mit csak
hátrahagynak a halottak, az alvó
száraz levélszőnyeg, amelyen lépünk,
mikor menedékbe húzódunk. Nos hát,
esett - jajongtak a lombok -, s az ablak
homályos üvege már ámításnak
mutatta a vészt. Ideér-e nyelve
és dühe a tűznek, leég-e benne
az anyaföldig a holt gerendázat,
tisztást nyit-e itt, hol körben a szél jár,
és a csönd honol? Nem haszontalan most
szólni a zongoráról, függönyökről,
a mézesköcsögről, a csendéletről,
az ólomkatonákról fűrészporban,
a komód kulcsairól, mind ormótlan,
mint ó időkben. Nem haszontalan most.
Hát milyen ege van ennek az ősznek.
A szellemmel társalgó búbosbanka,
a szarka, a bagoly, a jósjel-varjú,
a karvaly, mind elszállt. Egyetlen árny sem
merészkedik a lassú sercegés meg
a haldokló ég közé. Emelj szentélyt
ennek a misztériumnak. Forró vért
hagyott puha melled a tenyeremben,
szerelmem: egy nagy-nagy bíborszín csöppet,
roppant remegőt és édest. Mint tapló
lobbant lángra a gerle, zokszó nélkül.
A halott nő itt aranyos kántust kap,
két kígyót két szemére. Milyen csönd van.
Késik a tűz elérni a lugasba,
és visszafelé kell mennünk. Egy csók sem
búcsúzóul. Csak egy kesztyű maradt ott,
meg egy fél álarc. Keresztek, keresztek,
elűzni a farkasokat!
                          Egy harcos
vértezete átlyuggatva a testén.
Vak szemgödrébe méhek ülepednek.
Ágyékában gyíkok tanyáznak. Hangyák,
ah, a hangyák végigcsókdossák ajkát.
Fénypallosok, sugarai a holdnak
sápadt homlokomon! Egy fölocsúdó
percben tetten értem reflexetekben
Silvanus-táncát. Fürgén mozgó lábak,
toporzékoló, ezüst comb. Esővíz
mosta el a nyomát ez öntött fémnek.
S valami csillám közelít. Elhallgat
a narancsfa a kertben, és nem küldi
szellője susogását a nyílt tenger.
Élni könnyű. Micsoda támadás most,
paripák, madarak. Felhőkön túlról
más felhők figyelmeznek. Dobjátok le
az eső terhét. Egyetlen csapással,
ahogy a fát gyökerestül kidöntik!
Kiadós eső a lugasból nézvést,
mikor esteledik, s a bolygólángok
nyögnek, s a sárfalak közt csatangolnak,
mintegy minket keresve. Emlékszem, hogy
rágyújtottál, mielőtt elmentél. Majd
lépteid nesze a kőzúzalékon,
a száraz avaron. Havat, havat már,
lángol az arcom, ha jöttödet várom!
Kiadós az eső ebben a késő
őszi éjszakában. Kakukk szólalgat
a zöld falombok közt. Az erdő tűzvészt,
kivilágítást tartogat számunkra,
akik még alszunk eresszel, cseréppel
fejünk fölött, beton- vagy agyagfallal
menekítve az élet elől, mintha
a szellemek nem jöttek volna már be
finom kis ropogással
ezen a penész lepte kéménykürtőn.