LXIII

Esővel jön a hajnal. A reggel, a lenyalt hajú,
finom hajszálakat csurgatva ébred.
Láncon a mélabú;
és hindu bútorok rosszul aszfaltozott nyugatján
elfordul és beilleszkedik, úgy ahogy, a végzet.

Nagy szerelemtől szívtelen havasi rétek
platina mennye fenekedve kancsít
a nem-lehetre.

Kérődzik a karám s rangjára maga a tanú
egy andokbeli nyerítéssel.

Emlékszem én magamra. De bőven elég
a szél lapátja s a lassúdad kormánykerék,
míg be nem állnak a végső irányba,
s a tücskös unalom a púpos és rendületlen könyökkel.

Elég a reggel lobogó sörénye,
a gyantával remek, a hegy szülötte,
mikor elindulok a tizenegy felé
és ott áll az idő tizenkét óra nélkül.